Figyelmeztetés: Az oldal régi verziója csak átmenetileg érhető el.
A régi weboldal minden tartalma megtalálható az új oldalon. Tartalmak kereséséhez használja a keresés ikont a menusávban. [X]
 
Kiskőrös címer

Hírek

arculati elem
elvalaszto csik
November 4-i megemlékezés
2014. november 13.   07:54
November 4-én az 1956-os forradalom leverésének napjára emlékeztek Kiskőrösön az ’56-os kopjafánál.

Fodor Tamás, a Kiskőrösi Evangélikus Középiskola tanárának szavalata után Suba György ’56-os elítélt szólt a forradalom vérbe fojtásáról, párhuzamot vonva a Rákóczi- és az 1848-49-es szabadságharcokkal, valamint személyes emlékeit idézve. A Szózat eléneklését követően a forradalom áldozataiért gyújtott gyertyát az emlékező közösség.

 

Kapcsolódó képek


dsc_0016_átméretezve
November 4-i megemlékezés

Az album 9 db képet tartalmaz!

 

 

Az alábbiakban Suba György ünnepi beszéde olvasható.

 

1956. november 4-e 58. évfordulóján

 

Kedves magyar barátaim, ma, november 4-én azért jöttünk össze, hogy megemlékezzünk az 1956-os forradalom végnapjáról, amikor az október 23-án felszabadult magyar lelkeket újra béklyókba zárták.

A magyarság végzetes történelmi sorsa, hogy valahányszor forradalmat, szabadságharcot indított ősi szabadságának, nemzeti függetlenségének visszaszerzése céljából, mindig elbukott. November 4-e mégsem azonos a Rákóczi szabadságharcot lezáró Szatmári békével, mert akkor, 1711. április 30-án a kuruc seregek az egyezség értelmében a Majtényi síkon letették a fegyvert Pálffy János császári tábornagy előtt. A nyolc évig tartó háború kimerítette az ország anyagi tartalékait, melyek a Rákóczi-hadak szétbomlását eredményezték, de nem következett be megtorlás, mert a békekötés értelmében lehetőséget adtak minden császár ellen lázadónak, hogy hűségesküt tegyen Károly császárra. A katonákat büntetlenül hazaengedték. Rákóczi fejedelemnek is büntetlenséget ígértek, ha hűségesküt tesz a császárra.  Mint hazafi, ezt megtagadta, emiatt elkobozták birtokait.

Azonban nem hasonlíthatjuk november 4-ét az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételhez sem, mert a november 4-én 4 óra 30 perckor kezdődő szovjet katonai intervenció ellen nemhogy letették volna a fegyvereket a lázadók, hanem ádáz harcot folytattak a kivívott szabadságukat eltiporni bevonuló szovjet katonák ellen. Zsukov szovjet honvédelmi miniszter szerint 59 ezer fős szovjet haderő vett részt a szerintük ellenforradalomnak nevezett szabadságharc leverésében. Az tény, hogy november 4-én hajnalban a magyar katonai parancsnokok hallgatták a 4 óra 5 perckor elhangzott Munkás-Paraszt Kormány Ungváron összetákolt felhívását, hogy ne harcoljanak a szovjetek ellen, mert a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány hívására jöttek visszaállítani a végveszélybe került szocialista rendszert. Itt azonban megjegyzem, hogy hivatalosan ekkor a Nagy Imre-kormány volt a legitim kormány, nem pedig a puccsista Kádár-féle Munkás-Paraszt Kormány.

Egyébként Nagy Imre miniszterelnök sem engedélyezte a szovjetek elleni katonai ellenállást, tudta, a túlerő ellen nem képes győzni a magyar hadsereg, ő bízott a békés tárgyalásokban, hogy ez úton is ki lehet vívni a szabadságunkat, pontosabban az ország semlegességét, amit már november 1-jén deklarált az egész világ közvéleménye előtt. Ez jelentette Nagy Imre népszerűségének legmagasabb csúcsát, hiszen magáévá tette a népakaratot. A semlegesség deklarálása szinte ugyanazt jelentette, amit 1707-ben a Rákóczi fejedelem által összehívott Ónodi Országgyűlés elhatározott, vagyis a Habsburg-ház trónfosztását, ami megismétlődött 1849. április 14-én a debreceni református nagytemplomban, ahol Kossuth kinyilvánította a Habsburg-ház detronizálását. Nagy Imre csak november 4-én hajnalban tudta meg, hogy Kádárt nem elrabolták a szovjetek, amint tévesen hitte, hanem Münnich Ferenccel együtt Moszkvában már november 2-án elárulták őt és a magyar forradalmat. Ezért a november 4-én hajnalra összehívott minisztertanács már össze sem ülhetett, az országház felé közeledő szovjet harckocsioszlopok láttán ő és politikai hívei a jugoszláv követsége távoztak, ahol menedékjogot kaptak. Amik történtek november 4-e után, azok viszont nagyban hasonlítottak az 1849-ben történtekre, Haynau rémuralmára. Münnich Ferenc lett a fegyveres erők minisztere a Kádár-kormányban, aki vérgőzös rádiónyilatkozatában banditáknak, gyilkosoknak nevezte a forradalmárokat, akik békés civil embereket gyilkoltak meg (ez éppen fordítva történt, az ÁVH és a rendőrség gyilkolt békés embereket). Biszku Béla belügyminiszterrel együtt megkezdték a forradalom felszámolását, százával, ezrével tartóztatták le a szabadságharcban hősiesen harcoló civil forradalmárokat, nemzetőröket, katonákat s juttatták őket a vészbíróságok elé. A letartóztatásokat az itt tartózkodó Szerov altábornagy, a KGB elnöke irányította a magyar politikai rendőrség által, Kádárt meg sem kérdezve, hiszen ő csak egy báb volt a szemükben. Mint fentebb említettem, most nem volt a világosi fegyverletételhez hasonló kényszerbehódolás, a felkelők és az oldalukra állt katonai egységek szembeszálltak a szovjet hadsereg páncélosaival, harckocsijaival, s még november végén is vívták a már reménytelenné vált szabadságharcukat. A legszembetűnőbb az volt, hogy vörös Csepelt és Sztálinvárost egyáltalán nem kerítették be a szovjetek, tudván, az oldalukon vannak, azonban éppen ott tartott legtovább a civil és katonai, nemzetőri ellenállás, így csak november 7-e után indítottak szovjet harckocsikat megtámadásukra. A szovjet katonák Magyarország területéről való kivonásáról november 3-án folytatott magyar-szovjet katonai tárgyalások Moszkva szándéka szerint csak időhúzó és elterelő célzatúak voltak, így Tökölön, a szovjet főhadiszálláson november 3-án éjfél körül azzal értek véget, hogy Szerov altábornagy, a KGB vezetője, aki tudott a másnapi szovjet támadás megindításáról, letartóztatta őket. Ekkor Maléter Pál már a november 3-án megalakult harmadik Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere volt vezérőrnagyi rangban. Ugyanezen a napon tartóztatták le Tökölön Mecséri János ezredest is, az esztergomi 7. gépesített hadosztály parancsnokát, akit Maléter javaslatára közben a kormányőrség parancsnokává neveztek ki, így a hadosztályának katonái a november 4-i Juta-dombi szovjetek elleni támadásban az ő tudta nélkül vettek részt. A támadás során Szabó Pál őrnagy parancsnoksága alatt kilőttek egy szovjet harckocsit, egy katonai teherautót, amelyen ÁVH-sok és szovjetek tartózkodtak, 11 szovjet katona halt meg, az öt ÁVH-s közül kettő tűzharcban esett el, három ÁVH-st pedig kivégeztek a felkelők. Tehát 1956-ban a legvégsőkig ellenálltak a forradalmi erők minden szovjet támadásnak. A megszállók a legnagyobb pusztítást Budapesten végezték, több száz emeletes épületet döntöttek romba a harckocsik ágyúi, ahol ellenállást tapasztaltak, azokat az épületeket kíméletlenül szétlőtték. A II. világháború szörnyű látványa elevenedett meg újra. Az utcákon villamosok, autók nem jártak, az utak, járdák, terek épületromokkal és halottakkal voltak megtelve, a közlekedés lehetetlenné vált. Mindenki gyalog közlekedett. (ezt magam is láttam 1957 februárjában, amikor Miskolcról Budapesten át hazautaztam Kiskőrösre).

A szovjet túlerő végképp szétverte az összes felkelő bázist, százezrével menekültek Ausztriába és Jugoszláviába a forradalom résztvevői családtagjaikkal együtt, félve a megtorlásoktól. Annak a kimondhatatlan belső nemzeti érzésnek, büszkeségnek, dicsőségnek, mely akkor áthatott minden magyar embert, örökre vége lett. Kádár ekkor is, mint mindig, hazudott, rádióbeszédében büntetlenséget ígért azoknak a megtévedteknek, akik jóhiszeműen vettek részt a tömegtüntetéseken, harcokban és letették a fegyvert (ilyen fegyvert letevő nagyon kevés volt). Szavát most sem tartotta be: tanárokat, egyszerű munkásokat, fiatalokat, diákokat tisztviselőket állíttattak bíróság elé akkori nyilatkozataik miatt vagy küldtek hat hónapra, egy évre internálótáborokba. November 8-án a szovjet csapatok Uzsgorodba (Ungvárra) deportáltak 846 magyar forradalmárt, köztük Földvári Rudolfot is, a Borsod Megyei Pártbizottság titkárát, aki egyben a megyei Munkástanács elnöke is volt. Megkezdődtek az akasztatások, ennek folytán állították rögtönítélő bíróságok, majd népbíróságok elé a fegyverrejtegetőket, harcban elfogott felkelőket, nemzetőröket, kiket előbb agyba-főbe vertek Münnich és Biszku verőlegényei és a Kádárra esküt tett katonai alakulatok, vagyis a három karhatalmi ezred tisztjei.

A Vida Ferenc vezette Népbíróság elé állították Nagy Imrét és társait, köztük Maléter Pál vezérőrnagy honvédelmi minisztert, akiket 1958. június 16-án végeztek ki a budapesti Gyűjtőfogház kisfogházának udvarán. Esetükben nem volt legfelsőbb bírósági tárgyalás, az első fokú ítélet automatikusan vált jogerőssé. Felakasztásuk után ott a börtönudvaron ásták el őket, a sírhalmukra ócskavasakat dobáltak, hogy senki se sejtse, a szabadságharc miniszterelnöke és társai nyugszanak ott. Ott végezték ki Mecséri János ezredest és hat katonatársát is, akiket a hírhedt Mátyás hadbíró őrnagy ítélt halálra. Sok dolga volt ekkor Kovács János bv-s őrnagynak, aki Bogár néven a főhóhér szerepét töltötte be, ő végezte ki Nagy Imrét és társait, noha híresztelték, hogy a főhóhér ezt nem vállalta, hanem főtörzsőrmester segédeire bízta, és Mecséri ezredest társaival együtt, akárcsak 1849-ben Aradon Franz Bott hóhér, aki végrehajtotta az akasztást az aradi 13 tábornok közül kilencen. Itt emlékeztetek arra, hogy ezek a magyar bíróságok még Haynau hadbíróin is túltettek, mert az aradi 13 tábornok kivégzésekor Karl Ernst törzshadbírónak volt legalább szemernyi embersége, négy tábornokot nem kötél által, hanem golyó által végeztetett ki. Őket sáncokban, katonákhoz méltóan temették el, Mecséri János ezredest, Szendi Dezső alezredest, Szabó Pál őrnagyot, Kicska János főhadnagyot, Rémiás Pál hadnagyot és két kiskatonát viszont bitófákon végezték ki, úgy, mint a köztörvényes bűnözőket szokás, hiszen a Kádár-hatalom szerint életellenes bűneik voltak, vagyis szovjet katonákat és ÁVH-sokat gyilkoltak meg. A Mecséri-per 21. vádlottja, Puchert János halálra ítélt tizedes, kinek ítéletét kegyelemből börtönre változtatták, a rendszerváltás után őrnagy (a börtönben ő is zárkatársam volt kb. másfél évig) visszaemlékezései szerint Mecséri ezredes kérte a hadbírót, hogy kivégzése előtt elbúcsúzhasson halálraítélt katona társaitól, amit megengedtek neki, kézfogással búcsúztak el egymástól. Feljegyzések szerint Mecséri ezredest hat katonatársa után utolsóként végezték ki – akárcsak 1849. október 6-án Vécsey Károly altábornagyot – vagyis végig kellett néznie katonatársai kivégzését. A kisfogház udvarán három bitófa állt, azokra akasztották fel a forradalom hőseit. A tisztánlátás kedvéért meg kell említenem, hogy a forradalom kezdetén Maléter Pál ezredes és Mecséri János ezredes hithű kommunista főtisztek voltak, Moszkvában tanultak, így a felkelőkben részint a szocialista rendszer ellenségeit látták, akképpen is támadtak rájuk. Ekkor még a Honvédelmi Minisztériumtól ellentétes parancsokat kaptak, hol támadásra, hol fegyverszünetre kaptak parancsot, vagyis nem láttak tisztán. Mecséri ezredes távollétében helyettese, Kiss Sándor őrnagy például október 26-án Esztergomban, vagyis a hadosztályparancsnokság székhelyén egy civil autóbusz hátulsó részét lőtték ki tankágyúból a sötétkapunál. Az elöl ülők életben maradtak megsebesülve, a hátul ülőket szétszaggatta az ágyúgolyó, szemtanúk szerint volt olyan civil, akinek a feje hiányzott a testéről, volt, akinek a tüdeje buggyant ki az ágyúzás során. Borzalmas látvány volt. Kilenc civil meghalt, hat pedig a kórházi kezelések során vesztette életét. Csakhamar ráébredt Maléter Pál és Mecséri János is, hogy itt nem a szocialista rendszer ellenségei fogtak fegyvert, hanem a Rákosi-önkényuralom ellen fellépő fiatalok és a nemzeti függetlenségért harcoló magyar emberek. Így történt, hogy október 28-án a Nagy Imre-nyilatkozat, melynek lényege, hogy a jelenleg zajló megmozdulások nem ellenforradalmi események, hanem nemzeti szabadságharcunk megnyilvánulásai – megváltoztatták Maléter ezredes és Mecséri ezredes szemléletét is, így a Nagy Imre-kormány mellé álltak. Volt erre példa a történelmünkben a Rákóczi-szabadságharc idején is, hiszen tudvalevő, hogy a bárói családba tartozó Károlyi Sándor Szatmár vármegye főispánja Rákóczi 1703. június 16-i magyar földre lépése előtt kilenc nappal még szétverte Dolhánál bandériumával Esze Tamás Rákóczi fejedelem elé igyekvő puskás-kaszás jobbágyseregét, de rájővén hibás tettére, a fejedelem oldalára állt és hűségesen harcolt a császáriak ellen. Vagyis analógiát vonhatunk: Maléter Pál ezredest és Mecséri János ezredest is Károlyihoz lehet hasonlítani. Egyébként Vak Bottyán János is, aki előbb császári ezredes volt, Rákóczi rendíthetetlen híve lett. Ennek megfelelően Malétert és Mecsérit is történelmi szemmel kell megítélni. Mindketten akasztófán végezték életüket. A rendszerváltás után Maléter posztumusz vezérezredesi, Mecséri pedig altábornagyi rangot kapott. Az ő sírjaikra is tettem virágokat és gyertyákat minden évben október 23-án. Mi, ’56-osok pedig mártírokként tiszteljük őket és nem értünk egyet Pongrácz Gergellyel, a volt Corvin-közi felkelőparancsnokkal, hogy ha ők győztek volna, Malétert felakasztották volna. Ő egy napot sem töltött börtönben, Amerikába menekült, kissé tanulatlan ember volt, ezért nyilatkozott Maléterről felelőtlenül, hiszen a kivégzett Maléternek inkább tisztelet jár, mintsem gyűlölet.

Röviden azonban fontosnak tartom elemezni az 1956-os dicső forradalom bukását. Nagyon nagy hibát követett el az akkori politikai vezetés azzal, hogy november 3-án a volt kisgazdapárti Tildy Zoltán köztársasági elnök javaslatára megalakította a többpártrendszerű koalíciós kormányt Nagy Imre vezetésével, melyben MSZMP-s, Szociáldemokrata-párti, Kisgazdapárti és Petőfi-párti (parasztpárti) államminiszterek kaptak helyet. Ez az új helyzet még inkább meggyorsította a szovjet beavatkozást, mivel a kommunista párt vezető szerepe ezáltal megszűnt létezni. Még nagyobb hiba volt, hogy Mindszenty hercegprímás, akit kiszabadítottak házi őrizetéből, november 3-án rádióbeszédet tarthatott, noha abban semmi ellenséges megnyilvánulást nem lehetett találni, de az őt ÁVH-s házi őrizetbe tevő rákosisták megrettentek: hát már a reakciót képviselő Mindszenty is szóhoz juthat? Mi lesz itt? Jön a kommunistákat felakasztani kívánó horthysták, csendőrök, földbirtokosok uralma, a kommunistákat ki fogják szorítani mindenütt a hatalomból. Abban a helyzetben tehát nem volt időszerű a többpártrendszer létrehozása. Így az október 28-án Moszkvába menekült bukott vezetők: Gerő Ernő, Hegedűs András, Bata István, Piros László és a már júliusban Moszkvába menekült Rákosi Mátyás sürgették a legjobban a szovjet vezetőket a magyarországi azonnali katonai beavatkozásra. Aminek sajnos volt foganatja, csupán egy alkalmas személyt kerestek, akit Nagy Imre ellenében ellenkormányra lehet juttatni, ez a személy Münnich vagy Kádár lehetett, így Andropov budapesti szovjet nagykövet őket küldte Moszkvába november 1-jén, hogy katonai segítséget kérjenek. Az eseményeket már mindenki tudja, Konyev marsall, a Varsói Szerződés államai egyesített haderőinek főparancsnoka november 3-án már Szolnokra repült, onnan irányította a másnap indítandó hadműveleteket a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest parancsnokával, Lascsenko altábornaggyal együtt.

Szót kell, hogy ejtsek a bebörtönzöttek megalázásáról, börtönbeli bántalmazásáról, az ’56-osok szabadulás utáni elnyomásáról. Egy hónappal ezelőtt, a szeptember 24-én megjelent Magyar Katalin vértanúsága című, ’56-os témájú könyvemben leírtam, mint alázták meg Bibó Istvánt, a Nagy Imre-kormány államminiszterét a márianosztrai osztályidegen börtönben, ahol nem lévén angol WC, küblikbe végezték dolgaikat a rabok. Ezeket az ürülékkel, vizelettel telt vasedényeket hordatták vele reggelente és esténként a börtönfolyosó végén lévő leöntő nyíláshoz és ott kellett kiöntenie a bűzös tartalmát. Leírtam, mint verték kékre-zöldre a börtönben Bibó Istvánt, csupán, mert november 4-én a szovjet bevonuláskor kiáltványában a felállítandó Kádár-bábkormány ellen mozgósította a magyar nemzetet, kérve, azt felsőségnek ne tekintse senki sem, az ellenállás minden formájával akadályozzák meg a működésüket. Hát főleg ezért alázták meg és verték össze Bibó István államminisztert. Láttam, mert zárkatársam volt Márianosztrán. Én sem kerültem el 1957-ben a határőrpribékek brutális bántalmazását, amikor disszidálni akartam Jugoszláviába.  Mint volt ’56-os elítéltnek, a rendszerváltás után írott könyveim árusítását minden eszközzel igyekeztek akadályozni, mellyel az volt a céljuk, hogy ne kerüljenek az olvasók kezébe. Mégis eljuttattam azokhoz, akiknek szántam: a néphez. Ez az akadályoztatás napjainkban is folytatódik, s a kádárbandák így beszélnek: el kell szigetelni az ’56-osokat! – Csak mi, börtönt szenvedettek tudjuk hitelesen leírni a Kádár-hatalom gaztetteit, mivel mi voltunk a szenvedői az önkényuralmuknak. Mi azért vagyunk ’56-osok, hogy a valóságot mondjuk és írjuk 1956 történéseiről (megjegyzem, pártonkívüli vagyok), nem pedig egyes pártokhoz lapulva kiforgassuk a forradalom igazát. Eme megemlékező beszédem is a történeti hűség jegyében történik most Önök előtt

Nagyon megköszönöm figyelmüket és arra kérem a jelenlévő magyar honfitársaimat, hogy mécsesek, gyertyák gyújtásával, virágokkal emlékezzünk a kivégzettekre, a harcok során életüket vesztett 2500 hősi halottunkra, a hosszú börtönéveket szenvedettekre, és az internáltakra, akik többségében már nem élnek. Ők is a nemzet halottai.        

Éljen a magyar szabadság! Vesszen minden zsarnokság!

Suba György

 

Kiskőrös, 2014. november 4.

Nyomtatás Ugrás az oldal tetejére
arculati elem
Hírek
E-ügyintézés
Album
korosi_napok_124
  uj_magyarország_logoakadalymentes-honlap